CSAPDÁT GYANÍTOK
Sajátos sors
Hatházi András utolsó frissítés: 14:15 GMT +2, 2004. február 10.Nekem szegezték a kérdést: mi véleményem e sajátos sorsról, melyben részem vagyon? Hebegtem-habogtam, utána napokig dühöngtem, most belátom: igazuk van. Nagyon is egyedi a sorsom.
Reggel hétkor kelek, ami nem mindenkivel fordul elő, mert vannak ugye, akik hatkor kelnek, mások meg utána öt perccel. Nem is szólva azokról, akikre még csak ezután vár e nehéz feladat. Úgy három-négyszáz év múlva. Addig is én fél kilencig rég túl vagyok a kakaón, a csúcsforgalmon, a téli ruhák okozta gyötrelmeken, és bő másfél órám marad kérvényezni, számlákat fizetni, kiállni a hosszú sorokat. Nekem, egyes egyedül. Tolongani, tülekedni magam között.
Ezekután felváltva hol dolgozom, hol pedig dolgozom. Míg a kettő között mintegy lazításképp: dolgozom. Ahogy illik. És ez is csak rám jellemző, nekem jutott osztályrészül, senki másnak. Mert ugye az emberiség többi része manapság fordítva csinálja: dolgozik, aztán a változatosság kedvéért dolgozik. Viszont a szünetekben kitartóan dolgozik. Ezáltal javítván az átlagéletkor statisztikáit. Amit egyedül én rontok, amióta az éjszakáim – mert csak nekem vannak éjszakáim – egyre rövidülnek, gondolom azért, mert kizárólag nekem tavaszodik. Mindezek fölött családi életben is van részem, ami aztán végképp sajátos, sőt mondhatnám: sors.
Mindent egybevetve tényleg súlyos a létezésem.
Rettegek is, amióta kiderült, hogy ebben a sajátos időtöltésben minek írni, játszani, egyáltalán élni, ha úgyis lassú pusztulásra ítéltettünk?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!