CSAPDÁT GYANÍTOK
Soma ideje
Hatházi András utolsó frissítés: 16:15 GMT +2, 2003. április 24.-- Nannyó, te hogy öregedtél meg ilyen fiatalon? -- kérdi Soma a nagyanyjától. Soma négyéves. Soma tud valamit az idõrõl.
-- Igen, Öreg, de azt a tegnap mondta Mámá -- próbálom valahogy eloszlatni ezt az ellentmondást.
-- Tudom, én is azt mondtam.
-- De az a holnap ma van.
-- Ma? -- kerekedik ki a szeme.
-- Igen. Ma megyünk a játszóházba.
-- Hurrá! Ma megyünk a játszóházba! Pedig Mámá azt mondta, hogy holnap. De gondolom: tévedett.
Kezdem azt hinni, igaza van. Nem mindegy, hányat alszunk? Minden idõnk most történik. A még ismeretlen nem attól létezik, hogy valaki fölfedezi. Az csak apró gesztus: közelebb visz engem is.
Ha engedem.
Holott az „Egy plusz mennyi egyenlõ kettõ?” – ben a „mennyi” mindig valós. Mûvelettõl függetlenül. És nem feltétlenül: egy. A „mennyi” mindig „annyi”. Önmaga.
-- De Öreg -- makacskodom tovább – ez a ma holnap már tegnap lesz!
-- Tegnap lesz? -- botránkozik meg Rebi. Rebi hétéves, és Rebi néha felnõtt akar lenni. Olyankor tudja, hogy az idõ valahogy összefügg a cselekvéssel. És akkor nem lehet az, ami volt! De nagyrészt egyetért öccsével, hogy ezt a világot csak az egyéni tapasztalás teszi. Az pedig csak mankó a túléléshez, hogy évekre, évszakokra, napokra, órákra osztjuk az együttlétet. Hogy ne vesszünk el.
Miben? Nem tudom, hogy hármat aludni sok-e vagy kevés? Nem tudom, mit gondoljak arról a világról, amelyben a nap, amit most látok, már nyolc perccel ezelõtt volt? Retteg bennem a felnõtt: az idõvel nem szabad játszani! Valami mitikus bosszú lengi körül azt, ki megszegi a szabályt! Az idõnek csak egy iránya van! Minden a „lesz” – tõl a „volt” felé halad!
Hoppá --
Nem fordítva?
Vagy akkor nincs elõre? De hiszen épp az ellenkezõjét tapasztalom. Vagy: minden tapasztalatunk gyûjtõneve az idõ? És van tapasztalat, de nincs idõ? Istenem, akkor én: vagyok? Vagy mindig vagyok? Fontos nekem ezt tudni? Így kell nekem ezt tudni?
Csapdát gyanítok. Amíg játszadozom a szavakkal, valami történt, és nem akar abbamaradni. Majdnem olyan világos, mint mikor apám halála után végre elbõgtem magam a sötétben, és mindent megértettem. Meglehet, csak megérteni véltem. Mert most nem sajnálom magam. Sõt örülök még így: felelõsen is. Hiszen megmondhatnám nekik, hogy gyengék vagyunk, ezért valami rendszernek lennie kell, és ebben rejlik a tegnap és ma és a holnap titka. Hogy közös megegyezésen alapuló csalás. Önámítás.
De õk nálam is jobban tudják: nem csak egy szabály van, de mindenki szabálya egyet tesz. És hasznos dolog kérdezni, de olykor elég csak hagyni. Így történt, hogy feladtam: nem akarom helyretolni az idõt. Visszazökken az magától! De addig minden itt van velem. Hajdanvolt és majdani társakkal csevegünk, látom, amint nagyapám ifjú, büszke apaként feszít, és már engem is beleképzel a családba, látom a töklámpást síromon és azt is, hogy ölbe kapom magam:
-- Igazad van, öreg!
Ez Rebit is megnyugtatja. Tehát a tündérek mégsem csak a mesében léteznek, érvényes a holtodiglan holtomiglan és te a tied, én az enyém, ásó, kapa, nagyharang.
A szöveget koreai képregény-részletekkel illusztráltuk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!