CSAPDÁT GYANÍTOK
Templom
Hatházi András utolsó frissítés: 17:16 GMT +2, 2003. június 17.Voltam templomban. Beûzött a meleg. Reméltem, a hideg falak között kicsit összeszedem szétfolyt magam anélkül, hogy megkockáztatnék egy alapos hûlést, neadjisten: tüdõgyulladást.
Néztem a megannyi Krisztust, a szenteket, a Madonnákat, felfedeztem Szent Antalt is a sarokban. Kisdeddel a karján. Üdvözöltük egymást. Három padsorral elõttem egy tiszteletreméltó idõsebb úr jegyzetelt buzgón valami papírfecnire, néha megrágta tollát, körülkémlelt, majd alkalomhoz nem illõ szenvedéllyel körmölte tovább gondolatait.
Biztos beszélgetnek – véltem – és máris irigykedve szemléltem odaadását: lám, bennem semmi, de semmi sem mozdul, olybá lettem, mint a kinti levegõ, mely elõl menedéket kerestem. Megpróbáltam valami fenségesre gondolni, kívántam az emelkedettséget, a pátoszt, a túlfûtöttséget – a lelkit. Sehogy sem ment. Festéket láttam, naivan rajzolt szenvedõket, gondosan kikeményített terítõket, mikrofonokat, hangszórókat… Megpróbáltam összefüggésbe hozni a nemrég látott táncelõadással a mennyeieket, az egyszerûséggel és a hatással, az összehangolt emberi mozgás elemi veszélyességével – aztán feladtam.
Voltaképpen csak behelyettesíteni akartam egy régi írásötletet egy újabbal. Megúszni igyekeztem.
Idõközben ismeretlen ismerõsöm egy határozott mozdulattal végett vetett égiekhez fûzõdõ kapcsolatának. Át sem olvasta jegyzeteit, visszacsavarta a kupakot a tollra, összehajtogatta a papírt és becsúsztatta a szíve fölötti zsebbe. Milyen szép! Szentimentalista voltam, és evett a sárga penész. Szemem sarkából követtem, büszke tartással vonult kifelé: hite biztos megerõsítést nyert. Bemártotta ujját a szenteltvíztartóba, és mély alázattal hajtott térdet. Ahogy illik. Ahogy én sohasem csináltam.
Talán egyszer, amikor elsõ áldozó voltam, mert kellett, Drága Nagymama akarta, és elvittek Barótra, mert abban az idõben nem lehetett. Akkor talán, hisz az ünnepséget követõ néhány napig templomba szerettem volna járni, énekelni, imádkozni… de valahogy megszûnt minden, amint visszakerültem a megszokott környezetbe. Haza.
Hirtelen nem éreztem semmi különbséget a benti és a kinti levegõ között.
Patakokban folyt rólam a délelõtti sör.
Lehet azért, mert elhatároztam: én is úgy teszek, mint az az úr. Hátha a nyugalomnak, a harmóniának elõfeltétele és nem következménye ez a gesztus. Felálltam. Nincs mit várni. Hûsülni már amúgy sem fogok, és az elhatározást most, frissiben kell valóra váltani – és elindultam a kijárat felé. A verõfényben még láttam az Úr követét, amint szálfaegyenesen ballag a békétõl tova.
Egy lépés. Kettõ. Most vagyok a kehelynél.
És kimegyek.
Csak úgy.
Kimegyek.
Nincs is olyan meleg.
És másnap egy megbeszélésen azt is megtudtam, hogy az ismeretlen úr színházkritikus, aki a látottakat elemezte a glória árnyékában.
Én nyugodt vagyok.
Kiegyensúlyozott.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!