CSAPDÁT GYANÍTOK
Álmatlanság
Hatházi András utolsó frissítés: 14:01 GMT +2, 2003. június 23."Meleg van, biztatnak. Amiben volna is némi igazság. Utálom a meleget. Mínusz negyven fokban csókolózni, amikor lepedékekben jön le az ember ajkáról a bőr, az igen! Az a valódi klíma és szerelem!"
Nem tudok aludni.
Pedig álmos vagyok, délutánonként alig bírok figyelni, ragad le a szemem, rettenetes erőfeszítés kérdezni, válaszolni, magyarázni, de tudom, ha lefekszem, hülyébb leszek, mint valaha.
Ha lenne húsz percem, talán.
De nincs.
Nem engedem meg magamnak. Mondom: most nem.
Nem most.
Inkább tovább birkózom a szaporodó gondokkal, mintha elérhető lenne valaha a vég.
Nem az, hanem a másik. Az én eleven végem.
Mondjuk ez még a kisebbik gond, a délutáni alvás. Hisz ezidáig sem éreztem szükségét soha. És most is, ha túlestem a holtponton, játszva kibírom éjfélig is akár. De akkor, a lefekvés környezetében! Húzom az időt, még egy cigit, csak még egy sort, ezt még elteszem, hogy ne holnap reggel, csak épp feljegyzem a tennivalókat...
Persze ez sem mehet a végtelenségig! Valahol a kisagyam folyamatosan üzen, hogy baj lesz holnap reggel, baj lesz holnap délután, baj lesz! És milyen igaza van: állandósult köröttem a válság. Fekszem az ágyon, különféle meséket gyártok (gyermekkorom óta kedvenc szórakozásom), menekülök. Hátha nem lesz reggel! Vagy legalább kitolódik, és én a történet végére érek, kerekre zárok mindent.
Ismét a vég. Az én végem.
Mondják, idővel csökken az alvásigény, úton-útfelen hallom az öregeket panaszkodni: le se hunytam a szemem hajnalig! Mind néztem azt a csillagot, de már az ég sem olyan! Ha meg el is alszom, reggel hatkor pattan fel a szemem, elállt a derekam, zsibbad a lábam, és ha pihenne is még a test, tudom, időbe telik, amíg kiérek a fürdőbe, a többiről nem is szólva!
Ettől én még messze állok. Remélem.
Nem is nagyon hiszem, hogy valaha megtapasztalom.
Egyfelől a férfiak átlagéletkorát, másfelől hímnemű felmenőim sorsát tekintve – szóval: szkeptikus vagyok.
De szintén erőt kell vennem magamon.
Meleg van, biztatnak. Amiben volna is némi igazság. Én pedig utálom a meleget. Tiszta szívből gyűlölöm. Mínusz negyven fokban csókolózni, amikor lepedékekben jön le az ember ajkáról a bőr, az igen! Az a valódi klíma és szerelem! De a bennem aggasztóan növekvő jelenségre a hőség tartóssága nem válasz. Tél óta tart ez a tünet: lefekszem, és nem zakatol az agyam, csak jár. Jár. Meneget. Konokul forog, sétáltatja magát, és ahhoz már sajnos lusta vagyok, hogy papírra vessem a megtett utat, hisz mindjárt belealszom, majd reggel, addigra meg...
Azt mondják, sok kávét iszom.
Kipróbáltam az ellenkezőjét.
Nem számít.
Akkor hagyjuk ki a kávét.
Azt mondják sokat iszom.
Ez sem számít.
Ha absztinens vagyok, ha megittam a szokásos adagot – mindegy. Mese indul, nemsokára már fél kettő, kettő, negyed három – te jó Isten, szól az óra!
Indul a munkagyár!
Ébresztő.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!