CSAPDÁT GYANÍTOK
Indiánok
Hatházi András utolsó frissítés: 10:12 GMT +2, 2003. augusztus 12.Sátras korszakot élünk. Ha van a házban letakarható bútordarab, azonnal pokróc kerül rá vagy lepedő, és máris sustorognak alatta az indiánok, főznek, munkába mennek, nevelik a gyerekeket.
Nálunk még hagyján, de Nannyónál, ha elszabadul a fantázia, egész lakónegyedek épülnek, és lassan úgy néz ki a ház, mint egy Dickens-regényből készült film: minden ülőalkalmatosságot, asztalt lepedők hosszú sora borít, és a kísértetházban egy kedves idős hölgy kísért, és főzi rendületlenül a finomságokat az indiánoknak.
Harminc évvel ezelőtt én is ezt csináltam. Volt eset, hogy Joli nagyanyám az asztal alá bújva kavarta a rántást, mert máshol már nem volt hely. És ez hagyján, mert megihletett a brassói Cenkre futó felvonó, ezért a konyhaszekrény fiókját összekötöttem a kilinccsel, a kamraajtót a lámpával, és a tükörről is kenderspárga feszült a kályháig… Jolimama pedig három-négy napon át kúszva-görnyedve főzte a lekvárt, seperte a lakást. Jánostata is játszótársam volt, kis „teleferikeket” eszkábált gyufásskatulyákból, komoly forgalmat bonyolítottunk le a konyha légterében, míg vasárnap reggel borotválkozni nem kellett, és az öreg már nem tudta kicsavart nyakkal (mert másként nem lehetett megállni a tükör előtt) lesercinteni a sűrű fehér borostát.
Szerencsénkre Kolozsváron csak trolibuszok vannak.
És az angyal is jár erre évente, hozott is valamikor rég egy kuckót, egyszerű gyereksátrat. Egy ideig kint ázott az udvaron, aztán a garázsban porosodott. Katának jutott eszébe: mintha az Isten is a gyerekszobába teremtette volna, pont elfér a szekrény és a fűtőtest között! Félórás izzasztó logikai erőfeszítés után áll is a menedék, kicsit kopott, kicsit szakadt (Borzos kutyánk komoly csatákat vívott vele még a tavasszal), kicsit inog, de áll, az indiánok diadalüvöltéssel veszik birtokba. Ki se lehet őket szedni, az ebédet is ott költenék el. Estig felnő a sátorban három generációnyi baba, megjavul hat autó, lezajlik megszámlálhatatlan válóper, hol iskola zaja, hol óvodáé, hol pedig orvosi rendelő hangjai szűrődnek ki az áttetsző lepel alól. Az álom is ott éri a rézbőrűeket, végülis: miért ne? Az igazi indiánok se szokták másként!
Reggel hallom, még mindig a sátorban vannak. Nincs nyaggatás kakaóért, nincs vita arról, hogy melyik rajzfilmet nézzék meg. Rebi már harmadszor olvassa ugyanazt a mesét. Persze időnként különféle furfanggal próbálkozik jobb belátásra bírni Somát. Ecseteli a változatosság örömeit, felolvassa az egész tartalomjegyzéket, bojkottal fenyegetőzik: hiába. Az Öreg rendületlenül kitart az egér meg a teve mellett. Nincs mit tenni, olvasni muszáj, és különben is: olyan jó a sátorban.
Délelőtt csodák csodája, kimennek játszani az udvarra.
A kerti indiánüvöltések zaja közepette beosonok a szobába. Ott a sátor. Ki kéne próbálni, mi az a fantasztikus dolog, ami e csodálatos időjárás ellenére is benntartotta Rebit és Somát? Vagyis inkább felidézni, milyen is volt? Fegyelmezett nyögések közepette gyömöszölöm be magam a wigwamba.
Autóroncsok, különféle babavégtagok, edények és biztonság. Tudom, meg kéne javítani a székeket, autót kéne mosni, a dolgozatomra se tettem rá a kezem egy hónapja, valahonnan pénzt is kéne keríteni… De olyan jó itt. Ha így összehúzódom a sarokban, dacolva a perceken belül jelentkező zsibbadással, talán még a gép is elférne itt mellettem. És akkor élőben tudósíthatok arról, milyen is indiánnak lenni.
Behunyom a szemem, Jolimamát látom Rambo módjára kúszni a frissen vagdalt zöldséggel, Nannyókát tipegni a tejszínhabbal a lepedők fölött, aztán bejön apám, meglepődik, görnyedten borotválkozó apjára néz, és jóízűen elneveti magát.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!