CSAPDÁT GYANÍTOK
Odafenn
Hatházi András utolsó frissítés: 16:08 GMT +2, 2003. május 7.-- Tátá, a bácsik hamarabb fejezik be? Ülünk valahol a térképen, fenyõk, tó, gát, gomba, kikerics, minden, ami kell, s még medve is járt erre biztos! Csoda ez a két nap, minek ide kérdés? De õ türelmesen vár, elmélyülten piszkálja a tüzet.
Úgy teszek, mintha nem érteném, felnõtt leszek, gondjaim hatalmasak.
-- Mit fejeznek be hamarabb, öreg? – adom vissza a labdát, és részemrõl ennyi, mert én nagyon ravasz vagyok. -- Hát ezt. Rásandítok: hátha nem is errõl beszél, csak én értem így, mert ez a rendezetlen teher itt benn a legváratlanabb helyzetekben bukkan elõ, minduntalan emlékeztet: jelen vagyok, mint a Teremtõ.
Nagy gond az emberi hiány, hát felelõs volnék. Én is beletúrok a lángoló hasábokba, aztán megsimogatom fejét, érezni szeretném: errõl faggat? Igen. Valamitõl egy hullámhosszon vagyunk.
Mégsem adom fel. -- Szóval hogy hamarabb… Idõt akarok nyerni, igyekszem óvatosan kipuhatolni, hátha viccel, és akkor eltréfálhatunk közös férfisorsunk gondjairól, a Roppant Fegyelemrõl, az Idõrõl, amit mi, Fiúk kéne meghatározzunk és nem fordítva, arról, hogy miért és miként ne fejezzük be hamarabb, hogy ne menjünk el hamarabb.
Hogy ne menjünk el. Nem, most már bizonyos, õ fürkész engem: egy nyelvet beszélünk-e? S ha igen, hogyan kell megnevezni azt, ami úgy létezik, hogy nincs? Látom, nálam is jobban tudja, csak épp egy picit segíteni kell; idefenn nem csak unja magát, nem csak szavakban akar együtt lenni. Ma este ezt nem úszom meg. Pedig de jó lenne!
Mert nagy zsákutca ez nekem. Szót sem ejtettem errõl ezidáig, nem is hiszem, hogy egyhamar fogok, mert létezik, és én a létezõkrõl nem tudok kielégítõen szólni. Bele-beleharapok, de kétoldalt fülemig ér, és nincs az a nyelv, mi eltüntetné nyomát. Most is menekülök, kerülgetem a kérdést, de követ engem, látom: követi Somát is, Rebit is, és ha minden emberi számítás szerint esik, követni fog, kopásig kísérteni, míg legenda nem lesz, esti mese, magyarázat valamelyik üknek, miszerint szegény nem tehet arról, hogy ilyenné lett, mert ezt kapta, hiszen lám-lám, ugye: a vér nem válik vízzé.
-- Tudod, olyan ez, mint a mese: kicsit igaz, kicsit nem; ellenben mi tudjuk, mint ahogy azt is, hogy e tudás valahol hibádzik… Talán épp abba a valaholba sietünk.
Istenem! Ha megmérettetünk, mindig ilyennek találtatunk!
-- Persze, -- bólint sokára bölcsen. -- mert a mesét is bácsik írják.
Hallgatunk. A nap lemegy, nincs mit beszélni róla. A lángból parázs lesz, abból meg hamu – ez sem újdonság. A gyerekek egy része nagyapa nélkül születik. Nekem van szükségem segítségre. Meg is ölelnek, idefenn elég messze látni.
Most már itthon. És eszembe jut, hogy egyszer mégis megpróbáltam írni errõl:
Kész.
Visszacsinálom apámat.
Elõször is elmesélem neki: mi minden történt, amíg odavolt.
„Mert sohase lehessen tudni.”
Aztán megtanácskozzuk a további
Nagy Visszacsinálást,
hiszen õ is sok mindent visszacsinálna.
Biztos engem is
valahogy érthetõbbre mintázna.
Persze állandóan kikérné véleményem,
elvégre már nagyok vagyunk.
Ó, mi mindent visszacsinálunk!
S míg nyakig temetkezünk e roppant munkába,
megkérdi apám: „Hány óra?”
Mondom sebtiben: „Fél egy múlt.”
„Na látod …” – szól megállva – „Ez az:
Múlt.”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!