CSAPDÁT GYANÍTOK
Rebi
Hatházi András utolsó frissítés: 11:02 GMT +2, 2003. május 26.-- És rólam mikor fogsz írni? – kérdi joggal. Hát igen. Már maga az írás egy nagy probléma.
Nincs meg a kellõ kitartásom, hogy azt a szükséges napi penzumot következetesen lepötyögjem vagy lefirkantsam. Inkább kifogásokat találok (kényelmes ez a szerep), miközben a fejemben szebbnél szebb szavak sorjáznak, állnak össze verssé, színdarabbá – még regények is prosodnak elmém könyvtárában. De még magamnak is mindig azt mondom: majd egyszer!
Ellenben most nem lehet! Ez nem egy akármilyen figyelmeztetés! Ez nem egy levél, ami válaszra vár, az a levél, amit Mariska néninek írok immár négy hónapja (azaz írni kéne, mert csak gondolok rá), és egyhamar nem is fogok papírra vetni, csak amikor már rég késõ lesz, és én lelkiismeretfurdalástól hajtva – mert szeretem magam az irodalomban – tapintható anyagba öntöm elmélkedéseim. Homázs á…
Na nem! Odáig nem szabad eljutni!
Persze tudom, honnan fúj a szél! Lapozgatod a Borzaskatát, ez is Mámáról szól, Zsiga nagyapád ezt is Mámának írta; Mámá, mint kópé kislány, Mámá a virágok között, Mámát nagyon szeretik – és te sem szeretnél kimaradni a sorból. Ebbõl a sorsból. Gondolom ennyi. Hiszen a Holt Költõk Társaságát olvasni még egyelõre nem tudod (nem tudhatod, itthon nincs világháló, és ezek az írások csak „valahol” vannak), tehát azt sem tudhatod, hogy eddig nagyrészt a Kisöreg gyöngyszemei ürügyén váltottam szót a világgal. Ergo: kérésed nem Soma növekvõ közismertségének szóló féltékenység.
Az is nagyon homályos számodra, hogy Tátá ír. Hogy Tátá „úgy” is ír. Mert Tátának nincsenek könyvei. Tátá minden lehetséges alkalommal egy gép billentyûzetén kattog -- persze most már Te is kezded! -- , fõleg a dolgozatát (mert örökké ezt hallod, hogy a dolgozatom, a dolgozatom, sose leszek kész a dolgozatommal!) és az a dolgozat biztos nem gyerekekrõl, Rólatok szól, mert Tátá és Mámá néhanapján elbeszélgetnek róla, és azt hallgatva nemcsak a cement meg a péppé, de ez az egész magyar nyelv nem világos.
Azt hiszem inkább arról van szó, hogy ismereteid szerinti (szûkebb) családunkban az apák fogták magukat, és egyszer csak írtak lányaiknak, lányaikról. És ez olyan szép. Azt hiszem úgy érzed, ettõl fosztalak meg. Mert számodra méltó helyed és teljes szereped csakis ezáltal lehet. Milyenségünk a múltban is rejtõzik, így hát családunkban attól is lesz valaki a másik valaki lánya, hogy az a másik valaki valamit (lehetõleg verset) ír róla. Ezen atyai kötelezettség elõl pedig semmiféle magyarázat nem nyújt menedéket. Ezt meg kell tenni, most kell megtenni és kész!
Majdnem biztos, hogy csak én látom így. A környezõ dolgokról elõbb-utóbb kiderül számomra is, hogy merõben másak, mint ahogy szerettem volna érzékelni õket. De jó kifogás lehet a munka kezdéséhez.
Tessék, máris írtam rólad (is), itt az elsõ ebbõl a kötelezõ örökségbõl, ami alól mindig lehet majd kibúvókat keresni, mert passzol a szerep, kényelmes a szerep: hogy én az irodalomban, itt a fejemben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!